averagelife

Képzeld el, hogy egy szakadék szélén állsz és csak az az egy dolog jár a fejedben. Az ugrás. Életed fordulóponthoz érkezett, itt az ideje a döntésnek. A múlt emlékei vagy a jövő reményei lesznek-e erősebbek? A segítség egy album formájában érkezik, melynek előadói a több hangszeren is játszó Geoff Barrow és Beth Gibbon énekes, másnéven a  Portishead zenekar. A lassú trip hop ütemek, depresszív atmoszférájú vokálok a Portishead fő jellemzői, és most sem hazudtolták meg önmagukat. Tíz év kihagyás után itt a harmadik, nemes egyszerűséggel Third névre keresztelt új lemez. Vissza a szakadékhoz. Miközben életed talán utolsó perceit töltöd a lágy szellőben felcsendül az első szám a Silence. Spanyolul beszélnek majd egy zongora billenytűjének leütődése után az első taktusok a füledbe másznak. Amikor megszólal Beth hangja, kiráz a hideg. Sejtelmes mégis a zenével harmonizáló,  bársonyos mégis  rekedtes , nem tudsz átsiklani felette. A Hunter mélyen dübörgö dobokkal indít majd Beth ismét felszabadít, egészen addig, míg egy torzított gitár bele nem piszkít álmodozásunkba. Egy akusztikus gitár, egy kis csillingelés a háttérben és az ismét felfedezhető mély dobok, egyszerűen zseniális. Elmélkedésünk következő állomása a Nylon Smile. Hátborzongató hangulat, egy pillanatra úgy gondolja az ember a vokál hallatán, hogy ugrani fog, de valami mégis maradásra készteti. A szöveg megérint a zene megrémít és így folytatja tovább... The Rip. Ez meg a no comment kategória. Elsírod magad, vagy nem vagy ember. Plastic. A személyes kedvencem. Földbe döngöl, majd az egekig emel, s mindeközben nem tudod megmagyarázni milyen érzések kerítenek hatalmukba. Az éles váltások, az a bizonyos zakatoló hang a háttérben, a fel-felmorajló dobok, mind-mind hozzájárulnak az aktuális lelki állapothoz. A dramatikus We Carry On szövege szinte letaszít a szikláról, energikus, magával ragadó lendültes darab. Deep Water egy szál akusztikus gitárral és Beth nagyszerű dalával. Érdekes a néha felzendülő Four Fathers-re emlékeztető acapella. Ezután jön a Machine Gun az igazi gépfegyver. Digitális golyózápor, ratatatam a javából. Az album leglendületesebb trackje, meg merném kokcáztatni, hogy egy partyban is el lehetne sütni. Lazításképpen megkapjuk a Small-t, mellyel ismét átadjatjuk magunkat a depresszió hatalmának, mintha egy temetésen vonulnánk a halottaskocsival és az elhunyttal. Sípszó fogad minket, majd engesztelésül hallójáratainkat átjárja a Magic Doors. Felemelő pillanatokkal operál, majd a csikorgás megrémít, s az emelkedett hangulat tovább fokozódik. Itt is bebizonyosodik, hogy a lemez élet és halál közt lebeg. Utolsó esély a választásra a Threads. Vegyes érzelmek, pont ott tartunk, hogy elfogy a türelmünk, dönteni kell. Az érzések kavarognak, egyre erősebbek, a zene sodor minket. Azután hirtelen megnyugvás, ismét alkalmunk van egy utolsó elmélkedésre. A záróakkord a utolsó szám utolsó másodpercei, melyek felteszik az i-re a pontot. A hegedű lezárja életünket, a mélybe vetjük magunkat, a zuhanás felemel, összegezzük eddigi pályafutásunk. Hogy kinek mi a mérlege azt saját elméje beteges gondolkodása határozza meg. Aztán felébredsz eme csodálatos album döbbenetéből, és rájössz, hogy érdemes volt elgondolkodni.